Hajnallétra

Ez a lemez félig-meddig egy aktuális eseményhez is köthető: jövő szombaton, január 30-án jubileumi Napoleon Boulevard-koncert lesz a Syma-csarnokban. És hogy mi köze ennek a címben szereplő lemezhez? Hát az, hogy ez a lemez az 1990-ben feloszlott (és most újraéledő) eredeti Napoleon Boulevard billentyűs szövegírójának, Erdész Róbertnek a szerzői lemeze. A lemez 18 éves, ami azt is jelenti, hogy Erdész kerek 18 éve dolgozik együtt Ullmann Zsuzsával, akinek ezután a lemez után minden, Erdészhez köthető lemezen lett szerepe. A Napoleon Boulevard-szövegek elemzése is megérne egy külön misét, de maga, Erdész nyilatkozta, hogy szerinte a szövegírói pályafutása csúcsa ez a lemez. Hát...van benne valami. Nem bonyolult értelmű, alternatív szövegek ezek, tulajdonképpen pofonegyszerűek. Ugyanakkor a megfogalmazásban mindig is volt valami vakmerő naivság, ami az egészet érdekessé és figyelemreméltóvá tette a számomra.

Van téma, amit a szerző nem először jár már körbe: ez az Istenben való megbízás
a világban látott sok borzadály ellenére. Erdész ezt a témát "elsütötte" már korábban is a Napoleon Boulevard "Uram, segíts!" című számában, az ezen a lemezen található "Védj meg engem önmagamtól" azonban egy fokkal érdekesebb: hiszen már a cím is jelzi a szokatlan szót, azt, hogy "önmagamtól". Például az a sor, hogy"...mondd, tényleg gyilkos-e, aki csak parancsra lő?", máris egy olyan kérdést tesz fel, amin a mai Magyarországon bármelyik oldalról nagy hangon kajabálók ritkán gondolkodnak el, de ezt a szerző is tudja: pesszimistán látja a helyzetet (már '92-ben is!), és ezt el is mondja a "Szabadíts fel!" című dalban, aminek egyetlen mai értelmezési szépséghibája, hogy ha a szélsőjobb rálel, akkor az egész lemez elveszti az eredeti jelentését.
Aztán vannak itt még igazán naiv témák: a nyitó dal, a "Mert te mindig sírni akarsz" például egy közönséges élettársi veszekedést jelenít meg az egyik fél szemszögéből, az "Én öltem meg Lora Palmert" pedig egy brutálisan vicces tv-s őrület Lora Palmerrel, Jockey Ewinggal, és egyéb, '90-es évek eleji tv-s jelenségekkel. A kommunizmus-gúnyolás persze itt is elmaradhatatlan (Erdész ezt különösen magas szinten műveli, iróniájához képest Bródy János kutyafüle), ezúttal a "Gömbvillám" című dal van tele múltbeli utalásokkal, a mohóság megszólítása pedig vicces részletezéssel jelenik meg az "Ólompartizán" című dalban. Az "Itt jön a szerelem" sem egy tipikus szerelmes dal: azt az - általában a kapcsolatokban elfelejtett - alapigazságot kéri egy valaki iránt gyengéd érzelmeket tápláló személy, hogy ne azért legyünk szerelmesek, mert kitaláltuk, hogy szerelmesek vagyunk. Az a szikra, az az érzés vagy jön, vagy nem. És ha nem jön, akkor az a kapcsolat erőltetéssel sem lesz örök és boldog.
Ha az eddigi értelmezések netalántán túl tenyérbemászónak, "megmondom a frankót"-típusúnak tűntek, akkor most megpróbálom megvédeni magam a lemez maradék 3 dalával. Módszerem egyik fele egy klasszikus (és témailag talán igen aljas) megoldás, mert a halálról is sokan írtak már.

Erdész is.

És ha az "A kis gyufaáruslány" a klasszikus mesét dalba foglalva nem is a legjobban sikerült példája ennek, akkor egyrészt a lemez utolsó előtti száma egyszerűen csak annyit mond, ami akár az egész album ars'poeticája is lehetne: "Szép lassan leépülünk, könnyek nélkül mi az nekünk?" Érzéketlenségről érzéketlenül szóló dal, a refrénben egy nagy idézőjelbe tett okoskodással megspékelve. Tiszta skizofrénia. És ha ez még nem lenne elég, akkor tényleg eljön a vég: "Kis ember, hát itt a vége. Látod, kár volt sírni érte." Valaki meghalt. Kár volt élnie mindenért. Talán számon kérik "odafent" a dolgokért, vagy ha még "odafent" sincs, akkor tényleg...itt a vége.

Egy életnek.

És egy lemeznek.