Hajnallétra

„Carpe diem!” azaz „Szakajtsd le a Napot!”

„Elcserélném az összes holnapomat egyetlen tegnapért.”

Nos igen. A texasi énekesnő, Janis Lyn Joplin, úgy vélem, sokunk nevében szólt.

Felmerült egy pillanatra bennem a kerdés, hogy mi köze van a „Carpe diem!”-hez, amikor pont a Jelen nem szerepel benne. 

Igazán érdekes, és azt mondják, hogy akik eme „vallást” követik, azok kifejezetten boldogok, hogyha el tudják engedni a Múltat, és nem foglalkoznak a Jövővel. De ássunk kicsit mélyebbre, és gondolkodjunk el, hogy hány embernek sikerült ezt alkalmaznia, és ha sikerült, volt-e valami a háta mögött, amit el kellett engednie, s nyomasztotta-e valami a Jövővel kapcsolatban. Ezen felül, mit értünk egyáltalán azon, hogy „Élj a mának!”? Három lehetőség jut eszembe.

Az egyik, hogy egyszerűen nem foglalkozunk semmivel, ami a mán kívül van, vagy nem a mához tartozik. Tehát minden pillanat csak önmagáért él, mert minden pillanat a saját élettartama után megszűnik létezni „lesz” –nek, s máris „van” lesz belőle, aztán rögtön „volt”. Ez talán kevésbé alkalmazott, hiszen ez a nagyon szó szoros értelem, és egyben kivitelezhetetlen, és beláthatatlan következményei lennének, ha egy ember netán rávenné magát így gondolkodni.

A második lehetőség: nem rágódunk, nem izgulunk és elfelejtünk; elfelejtünk, megbocsátunk, és boldogok leszünk. Vajon ez a boldogság nem egy egyfajta börtön, amely nem enged látni, csak éltet valami illúzió-magyarázat fajtával, hogy ne gondolkozz, hogy mi volt és mi lesz?

A harmadik lehetőség pedig az, hogy az ember múltja egészen ott marad valami egészen más formában, ahogyan a „jelen” pillanatában volt, a jövővel és a jelennel békében. Úgy gondolom, hogy a Múlton rágódni hiába; s szüntelen azt kérjük Valakitől, hogy „visszaforgathassuk” az Időt, hogy mindent megváltoztathassunk, és mindent másképp csináljunk. Ám tudjuk, hogy ezt kérni fölösleges, tudva, hogy lehetetlen. Nincs más lehetőségünk, mint nem elkövetni azt újra, ami miatt oda jutottunk, hogy elgondolkozzunk ilyesmin. Tehát, a Jövőben vigyázunk, hogy ha majd Múlt lesz belőle, akkor szép legyen a Mánk. Ez azt jelenti természetesen, hogy semmiféleképpen nem szabad kizárni a Múltat és a Jövőt, akármennyire is a Mának él az ember. Hiszen a Mának élni nem csak a Mában lehet; ha Múlt lesz belőle, akkor is lássuk benne a Mát, a Jövőben és a Múltban is mindenképpen a Mát kell szem előtt tartanunk.

Úgy gondolom, hogy Jövő és Múlt nélkül nem lehet Jelen sem, párhuzamban a „Fájdalom nélkül nem lehet Boldogság sem”-mel. A Múlt, Jelen és a Jövő egymás nélkül nem lehetségesek, s nem boldog ember, ki nem emlékezik és nem bizakodik. Az az ember robot, boldogtalan és érzéketlen, éppen ezért nincs is ilyenre példa ilyen formában.

Eszembe jutott egy negyedik lehetőség, amely kizárhatja mind a három társát. Ez a lehetőség ezen eszme mindama fajtája, amit különböző egyén kialakít önmagának, meghazudtolva gyakran éles vitákban a társát. Egyfajta vallás ez is, különböző szemszögekkel, tapasztalatokkal és magyarázatokkal, s mindig akad, aki millió változat közül sem látja az önmagáét. Annak jut ez a negyedik lehetőség.

„Éld a víg jelent, ne kutasd a holnap
gyötrő gondjait; keserűt is enyhít
a szelíd mosoly; maradéktalan nincs
üdv a világon.”

Igen ám, jól szólt hozzánk Horatius, vajon a Jövőt érdemesebb-e kutatni, vagy a Múltat? Horatius itt csak a Jövőt említi, s talán tudtán kívül világított rá egy igazságra: lehet, hogy a Jövőt éppoly fölösleges kutatni, mint a Múltat; de a Múltunkba oly módon van beleszólásunk, hogy levonunk-e belőle tanulságot, és ezt alkalmazzuk-e a szóban forgó Jövőre? De a Jövőt csak a Múlt és a Jelen segítségével tudjuk változtatni, ellenben a Múlt változtatására semmi szükség a Jelenre és a Jövőre, viszont a Jelenünket Múltunk és Jövőn segítségével alakítjuk.

De Horatius vajon mit ért azon, hogy "keserűt is enyhít a szelíd mosoly"? Talán, hogy a most kapott egyszerű és értéktelennek tűnő dolgokat becsüljük meg, ha a Múltban nem tudtunk rá vigyázni eléggé? Igen, ezt lehet egy egyfajta tanulság is...