HTML

Archívum

Filozófia

Irodalom

Film

Zene

2010.01.20. 15:44 Szelíd Kaktusz

Engem bevezettek...

 

 

Engem bevezettek…

 

 

 

Irodalom… nem is tudjuk hova tenni. Ott van szinte mindenben. Ballagunk az utcán; ott van a kikövezett járdán, az öreg házak szobraiban, az útszélén búsuló kopott kispadokban. Ott van a Télben, a Nyárban, az Ébredő Tavaszban s a Haldokló Őszben, ott van, hol zokog, hol ugrándozik örömében; hol csak dudorászik csöndesen, észrevétlen egy kicsi falevélben, vagy a Hajnalt fonja az alkonnyal egybe.

 

Ott van egy fellibbenő szoknyában, mit a szemtelen szél ide-oda röptet, ott van a sétabotban, melyre költő támaszkodik, s kalapban, hogy eltakarja a télbe hanyatló fejtetőt; ott van az apró mosolyban, melyet nemsokára bús fájdalom gyötör, s hogy szeme, óh, a Naptól kérjen segítséget, s mégis tollért könyörögjön;

Ott van hát mindenütt; szürke az ég, ő búsul, süt a Nap, hát ő is nevet;

 

S mégis akadt ember, ki szavakba foglalja a Csodát; akadt ezer meg ezer, ki így, ki úgy.

Álmodó mondta: „Van egy Világ, valami édes, valami keserű, valami végtelen és szó nem lehet rá.”

S akadt más, ki e megnevezhetetlent három részre osztotta, élesen határt szabva, hogy ne vesszen el a balga ember a Csoda küszöbén.

 

Így tanultam, mint a "Tudósnövendék", aki nem álmodó és nem is tudja, hogy mi az Irodalom, így értettem az Epikát, mely pozitívabb, mint a Líra, és hazugabb, mint a Dráma. Eme három, kikövezett igazságban bújik egy szó, mely az Irodalomhoz föl nem érhet sohasem. De mégis megértettem, és mellettem is körmöltek, olykor nehezen és lustán, s volt egy Angyal, ki mindent tudott, ott állt középen, és mesélt: tanította a megmagyarázhatatlant. Nem, baj, hálás vagyok érte. Mert megismertem az Epikát, amit olvastak nekem, amikor még magamról sem tudtam; dús regényekből, mindig vidám lettem tőle. Naiv mesekönyvek, a polcomon hevernek most is, ennyi év után. Kívülről fújom ma, pedig oly rég vettem le onnan, amit még kis kezemmel odatettem, mondván: „majd előveszem holnap”.

 

Aztán elmerültem a Lírában, a szomorú Elégiákban, s a csapongó Rapszódia, amely mindannyiunkat élesen bemutat, ott lüktetett folyton a nyomomban, s közben Epigramma verte a ritmust az osztályban, ahogy próbáltuk visszaadni Catullusnak, amit ránk hagyott.

 

Utána szerepet játszottunk szerepünkben, jött a Dráma, vörös vértben, büszke gyolcsokkal kirakva, dúdolt valami fenséges dalt, ez fogta a hasát, úgy röhögött, amaz meg a sírásba fulladt. Micsoda Komédia a Tragédiában! Hogy nem vesszük észre, mennyire az életben élünk!

 

Ma, hogy mindent tudok, s fel tudom sorolni Fekete Istvánt, Juhász Gyulát és Madách Imrét, azt hiszem magamról, hogy oly sok minden az enyém. De nem, kedves Barátom – mondom magamnak sokszor – semmi az, ami a fejecskédben dereng.

 

 

...De mindig egy kicsivel több lesz.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalletra.blog.hu/api/trackback/id/tr871687829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.