HTML

Archívum

Filozófia

Irodalom

Film

Zene

2010.01.23. 13:52 Szelíd Kaktusz

A rózsa neve - észrevételek

Umberto Eco az olaszországi Alessandriában születetett 1932. január 5-én.

 

Kifejezett érdeklődést érzett a Középkor iránt, s eldöntötte, hogy nem csupán felületesen ismeri meg: pályafutását középkor-kutatóként kezdte;

A Középkort nagyban jellemzi az egyház szerepe, s műveiben is döntő szerepet játszott a szentek élete, az egyház működése, és az azt körülvevő kérdések skolasztikus megmagyarázása. Tanított egyetemeken Torinóban, Milánóban és Bolognában, szerkesztőként dolgozott a Bompiani kiadónál, tanulmányokat írt, nagy tiszteletben álló elnöke lett több nemzetközi és olasz társaságnak. Az igazi sikert az 1988-ban napfényre juttatott, krimiként közismert történelmi és egyházi kérdéseket vitató regénye, A rózsa neve hozta meg számára.

 

Körülbelül két hete végeztem ezzel a művel, és szólnék róla néhány szót, mert igen nagy hatást tett rám a történet eredetisége, felépítése és hangulata.

 

Meg akartam ölni egy szerzetest"  - nyilatkozta Eco.

 

Egy apátság, amley látszólag szent életű, nyugodalmas és átszellemült hatalmas építmény – melynek rettentő kapuit két árnyék nyittatta meg az 1327. évben – korántsem oly szent és bűntelen, mint amilyennek a tiszta keresztények olyan meggyőzően hitték a falakon kívül.

 

Tehát, mint mondtam, 1327-ben, a Középkorba élesen belecsöppenve ismerhetjük meg Vilmost és Adsót, azaz Mestert és Tanítványát. Vilmos, aki hetvenes éveit éli, korábban inkvizítorként dolgozott, most a bencés rendhez tartozó szerzetes, kifejezetten híres éles eszéről és bírhatatlan logikájáról. Egy különös rejtélyt kell megfejteni az Apátság falain belül, ahol is különösen szükség van a gondolkodásra, tökéletes emberismeretre. Adso, a tizenéves novícius, aki mestere nyomdokaiba készül lépni, együttműködik vele, és az olvasó egyszerre nyerhet betekintést a filozófiába Adsóval.

 

A rejtély pedig nem kis esemény, ám a későbbiek során szinte mindennapossá válik: megmagyarázhatatlan módon szerzeteseket találnak holtan különböző helyiségekben. Egy éles eszű szerzetesnek és fiatal tanítványának talán nem is lett volna olyan nehéz rájönni a titok nyitjára, hogyha a sok helyiség közül pont a könyvtárat nem zárnák el a kíváncsi és művelődni akaró szemek elől. Bár a könyvtár igazán el volt zárva az emberek elől, és úgy érezték, hogy kegyetlenség történik velük, ha mégis bemerészkednének, így hát féltek is odamenni. De úgy ismertük meg az embereket, hogy a tiltott dolgok nem csábítják őket?

 

Személy szerint úgy gondolom, hogy azért terelődött a gyanú legelőször is a könyvtárra, mert túlságosan elzárták az emberek elöl, mondván, hogy túl sok olyan irat van, amely eretnek nézetekre vall, és csak azért nem semmisítik meg, mert ennek a könyvtárnak tartalmaznia kell a lehető legtöbb könyvet és dokumentumot. Továbbá egy jegyzet foglalta magába az összes címet, amelyet tanulmányozva a szerzetesek tudomást szerezhettek a könyvtár kincseiről. Hogyha kiválasztott magának valami könyvet, akkor a könyvtárostól vagy a segédkönyvtárostól – akiken kívül senki más nem léphetett be – kellett engedélyt kérni, nekik pedig egyenesen az apáthoz kellett mennie a kérelemmel, ha kérdéses a könyv témája. Másik magyarázat pedig az volt a belépés tilalmát illetően, hogy nagyon sok olyan könyv van, amelyek olyan nagyon régiek, hogy egyből bajuk esne, hogyha emberi kéz hozzájuk nyúlna.

Vilmos, mint már mondtam, mérhetetlen logikájáról híres, kifejezetten okos, és a legészrevehetetlenebb összefüggések között is kiigazodik. Ám filozófiáját jobban teszi, hogyha nem ecseteli az önmagukat keresztényeknek hitt rendtársai előtt.

 

Egyéni gondolatai olykor meghazudtolják az eddig felállított rendet, és a vallást nem szó szoros értelemben, hanem tömény filozófiaként fogja fel. Ami veszélyes a középkorban, lássuk be…

 

Adso az, aki betekintést nyerhet Vilmos néhány elvontabb megjegyzésébe, amiket nem mindig tud értelmezni. Ebből adódóan Vilmos kifejti a magyarázatát, és az olvasó együtt tanulhat a kamasz fiúval, akinek egyébként szintén éles az esze, bár tapasztalatlanságából és az őt körülevő borzalmaktól adódóan ezt nem tudja mindig önmagához méltóan használni.

 

A regény fontos szereplője a költő, Hubertinus, aki meglehetősen ragaszkodik a saját maga által felállított gondolatmenetéhez, és az Antikrisztussal kapcsolatos elméletéhez. Szinte eszelőssé válik, amikor szóba kerül a „Jó” és a „Rossz”, és egy elég tipikus jelenségnek leszünk tanúi: gyakran annyira túlmagyarázza a két ellentétesnek tűnő kifejezést, hogy végül ő maga sem tud különbséget tenni közöttük, vagy észreveszi, hogy az egyik a másik nélkül mit sem ér – természetesen ezt még önmagának sem vallja be. Vilmos és Ő régi barátok, ezért nem is átkozza barátját a saját és egyéni elméletei miatt.

 

Itt van Berengár, a segédkönyvtáros, akinek nehéz súly nyomja a szívét: beleszeretett egy rendtársába, akivel nemi életet is élt egy bizonyos dologért cserébe. Tehát, Berengár felajánlott valami Venantinusnak, azért cserébe, ha kielégíti vágyait. Na már most itt felmerül egy kérdés, amely szerint tényleg akkora bűn-e embernek maradni egy apátságon belül is, ahol férfiak vannak csupán; Igen, mondják, hiszen az asszonyokat kiűzték a szent apátságból, és nyilván annak is volt szerepe ebben, hogy a férfiak ne essenek kísértésbe, hiszen az asszonyokat mindig is a férfiak megrontójának hitték. Bár, amint látjuk, egy arra hajlamos férfi, aki lehet, hogy alapból nem homoszexuális, mégis eleget tesz vágyainak: nincs asszony, akkor…

 

És mennyi és mennyi ilyen titok lappanghat minden apátságban, amiről az emberek nem tudhatnak, ki tudja, hány szerzetes élt rendszeres nemi életet egymással, és hányan borultak le utána bűnhődni – az egyébként is vonzónak formált – Mária szobor elé! Hányan gyóntak eme nehéz súly alatt, bűnbocsánatot nyerve, hogy aztán újra és újra megcsinálhassák!

 

Az apát úr, Abbo pedig tudott az egész mű során valamit, amelynek elárulásával éppen a gyónást szegte volna meg, és ami nyilvánvalóan segített volna az éles eszű Vilmosnak megfejteni a rejtélyes eseményeket.

 

Közben inkvizítorok jelentek meg, hogy „majd ők megoldják”, és meg is oldották a maguk módján – hiszen mint mondtam, Vilmos is inkvizítor volt, és rájött egy nagyon fontos dologra: a gyanúsított nem azt mondja, ami valójában történt, hanem amit az inkvizítor hallani akar, különben halálra kínozzák – tehát megtalálták a bűnösnek vélt embert, akinek természetesen közvetlenül nem volt köze az esethez.

 

Meg kell még említeni, hogy Adso barátunk „bűnbe esett”: Egy éjszaka, a könyvtári sétája után – ezúttal Vilmos nélkül – belépett a konyhába, és egy életét meghatározó személlyel találkozott. Az egyik szerzetes által becsempészett lány szép volt és fiatal, és testét kellett cserébe adnia egy kis élelemért. Ám a szerzetes Adso mécsesét látva elmenekült, ott hagyva a Lányt, így tehát egyedül kellett szembenéznie a fiatal novíciussal. És itt megtörtént az, aminek egy kamasz fiú nagyon kevés esetben tud ellenállni: a Lánynak tetszett Adso, ezt ki is fejezte az ő saját maga nyelvén, Adsónak pedig tetszett a lány, és ezt ki is fejezte a további cselekvésével. Eco érzékien leírja a körülményeket, az érzéseket, a testi gyönyört és az ezzel járó szégyenérzetet.

Adso másnap reggel a Lány hűlt helyét találta, meg is ijedt, hiszen eszébe jutott minden: szerepe az életben, hogy Ő, Adso, Isten szolgája, ráadásul itt egy apátságban, és mégis engedett a pillanatnyi őrületnek. Mégis, büszke volt és boldog, s talán egész életében nem tartotta égbekiáltó bűnnek azt az éjszakát. És Vilmos mássága itt mutatkozott meg a legélesebben: Adso meggyónta „bűnét”, egy részletet sem hagyva ki belőle. Arra számítva, hogy Vilmos dühös lesz rá, nagy megdöbbenés lett úrrá rajta. Kicsit úgy tűnt, hogy Vilmos még egy picit irigykedik is a fiúra, hogy lehetősége nyílott rá, hogy egy asszony testét érezze, és az igazi gyönyörnek részese legyen.

 

Tehát ez egy fiatal kamasz fiú és egy bölcs szerzetes története, melyben van elég filozófia, történelem és érzékiség ahhoz, hogy egy zseniális krimi megszülessen. Ajánlatos mindenképpen elolvasni, hiszen szórakozik és tanul is egyben az ember. Megismeri a Középkor mocskait, áskálódásait.

Eco pedig még azt is megmagyarázza a végén, hogy a művet mi alapján írta meg.

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://hajnalletra.blog.hu/api/trackback/id/tr311695071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.