Hajnallétra

Henri Bergson 1859. október  18-án született Párizsban. Tanulmányai befejezése után középiskolákban tanított filozófiát; 1899-től az École Normale Supérieure, 1901-től a College de France nagyhírű, tanítványok seregét vonzó filozófiaprofesszora volt. 

 Könyvet írt a nevetés filozófiájáról 1900-ban, mely a dráma- és prózairodalomra egyaránt nagy hatással volt. Ebben többek között a következőket írta: „Bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy minden jellem komikus, feltéve, hogy a jellemen azt értjük, ami személyünkben máris kész, vagyis ami automatikus működésre képes mechanizmus állapotában van. Ez pedig, ha úgy tetszik, mindaz, amiben ismételjük magunkat. És következőleg az is, amiben mások ismételhetnek minket. Minden komikus személy típus. És megfordítva a dolgot, minden hasonlatosság egy típushoz komikumot is rejt magában.” Személyes álláspontként megjegyezném, hogy ez egy roppant érdekes gondolatmenet, ugyanakkor ezzel Bergson a paródia létjogosultságát és vicces létét igazolta. Ezért nevetünk azon, ha a tv-ben egy híres személy egy másik híres személy jellegzetes gesztusait eltúlzottan utánozza. Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés: ezek a jellemek, általunk is észrevehetetlen viselkedési formák változnak életünkben? Vagy tényleg egész létünk alatt ugyanazok maradnak? Amíg akaratlanul ülök úgy, hogy az egyik lábamat keresztbe helyezem a másikon, addig erről a jellemről beszélünk. De abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy ez nekem szokásom, az már nem ugyanez a jellem. Hanem csak egy szerep? Egy általam akkor már tudatosan felvett szerep, amit azért veszek fel, mert tudatomon kívül is szokásom? És mi van, ha ez a jellem magától is megváltozna anélkül, hogy én felismertem volna a létét? A felismeréssel és az esetleges változtatni akarással nem kavarok-e bele túlságosan is a saját természetes, személyes fejlődésembe, változásomba? Vagy ott van például a színészet: a színpadon egy adott szerepkörben nem a színészek személyes jellemére van szükség, hanem sokkal inkább az eljátszott karakterének a jellemére. Akkor most mi van? Valószínűleg ezek a jellemek is kivetkőzhetőek. A kivetkőzés szükségességén persze lehet vitatkozni, de úgy gondolom, a lehetőség előttünk áll. Minden esetre, ha az ember ezt az egész, előbb általam nagyon hosszan leírt gondolatmenetet öniróniával fogja fel, már neki is vicces az egész, esetleg el is felejt sajnálkozni a szokásain. Ha pedig így fogjuk fel a dolgot, akkor kétségtelen, hogy Bergsonnak igaza volt: viccesek vagyunk, és vicces az, ha ismételni, utánozni próbálnak minket.

Filozófusként az idő rejtélye is foglalkoztatta, több filozófiai könyvet is írt, ezek közül az első 1899-ben az „Idő és szabadság” volt, amelyben megjelenő időelmélete, az objektív és a szubjektív idő megkülönböztetése nagy hatást gyakorolt az irodalomra is. Ebben a műben az időt megpróbálta a hagyományos „kicsi”, „nagy”, „kevés”, illetve „sok” mértékegységektől eltérő módon kezelni. Az egymásutánt, írja Bergson, fel lehet fogni „az elkülönítés nélkül úgy mint elemek kölcsönös egymásba hatolását, összetartozandóságát, belső szerveződését, mely elemek mindenike az egészet képviseli, és csak elvonásra képes gondolkodás előtt különödik el tőle”. Ez a kijelentés az időre vonatkoztatva végre talán objektíven igaz, szemben sok-sok történelmi hablattyal.  Habár az idézet utolsó részét („csak elvonásra képes gondolkodás előtt különödik el tőle”.) nem igazán értem: ezek szerint a gondolkodásnak van ilyen formája? A kérdést rögtön meg is válaszolom: hogyne lenne? Ilyen az ember teljesen átlagos napirendje. Egy iskolai óra logikailag nem nyúlhat bele egy Moszkva térre szervezett találkozóba, hiszen akkor felborulna az ún. „rend”. Így igen ritkán látjuk át a hétköznapokban a dolgok összefüggését, egymásba tolódását, összetartozását (pedig ez szerintem igazán felszabadító érzés lenne, és némiképp stresszoldó, úgyhogy a szerző akár a „nevetés” című művébe is írhatta volna). Bergson egyébként lényegében ezt is leírta az „Idő és szabadság”-ban, hogy az ilyenfajta rendszerezett, valamiféleképpen sorrendbe helyező szemléletnek a természettudományokban (biológia, fizika, kémia, matematika, stb.) rengeteg haszna van, de filozófiailag nem lehet mit kezdeni vele, mert filozófiai szempontból nincs bizonyítva a létjogosultsága. Egyébként személyes véleményem, hogy az ilyen bármiféle rendszerezés, besorolás, rangsorolás, stb. csupán emberi folyamat bizonyos dolgok könnyebb átlátása és megértése érdekében, szemben a dolgoknak azokkal az okaival és értelmeivel, amiket a filozófia kutat, amelyek az ember jelenléte nélkül is léteznek, és a természetben, vagy a történelem során emberek jelenlététől függetlenül jelen vannak.

Bergson tanulmányai egyébként jelentősen hatottak a művészetekre, főként a színészetre és az irodalomra. Itt említhetjük meg ismét a „Nevetés”-t mint dráma-és prózairodalmi „hatóanyagot”. Bergson irodalmi hatása a század elején talán még Nietzschéénél is erősebb volt. A kor sok írója szinte felszabadítójának érezte, aki erőt ad a spenceri csüggedésekkel szemben, aki segít kitörni a determinizmus, a gépiesség rabságából. Vonzotta őket Bergson módszere, mely a szűkös fogalmi gondolkodást igyekezett életszerűbb megismerési módokkal felcserélni s ezáltal a művészi gondok közvetlen közelébe került. (Itt jegyezném meg egyébként, hogy a számomra legkönnyebb iskola tantárgyhoz, az irodalomhoz való előtudást valószínűleg én, magam is ennek a gondolkodásnak a jegyében ismertem, szereztem meg.) Hatását az európai irodalomban olyan íróegyéniség jelezte és közvetítette, mint Proust, akinek élet- és művészetszemlélete tele van bergsoni nyomokkal. Bergsonra a század eleji magyar modernek is hamar felfigyeltek. Kosztolányi már 1907-ben ír róla A Hétben. Babits 1910-ben nagy cikkben ismerteti lényegesebb gondolatait a Nyugat lapjain. A következő években pedig művei magyar átültetése is megindul: 1912-ben a Modern Könyvtár, 1913-ban pedig a Világkönyvtár ad ki egy-egy Bergson-könyvet. Ha azonban Bergson hatásának történetét is vizsgáljuk, nemcsak a szubjektivizmus diadalát látjuk, hanem az elégedetlenséget is, mely a jövő igaz híveiben az értelemellenes filozófiák mély átélése után idővel felhalmozódott. Mert a befelé fordulás átmenetileg segíthette őket egy megmerevedett rend "rációjának" rombolásában, de amikor a történelem brutális keménységgel állította eléjük a külső valóságot (az első, illetve a második világháborúval), kénytelenek voltak felismerni, hogy a szubjektivizmus és irracionalizmus válaszai csupán szép szellemi játékok, melyek addig űzhetők, míg a nagyon is valóságos külső élet módot, lehetőséget ad rá. (Itt most következhetne egy sor elmerengés, hogy de szép is lenne, ha ezt mindenki felismerné, és akkor nem csak az egész jelenlegi Magyarország járna jobban, de gyakorlatilag azt ismernék fel, hogy a politikának, a különböző nézetek agresszív ütközésének most már talán közel sincs akkora értelme és létjogosultsága, mint amennyire azt még ma is többségében gondolják.) Babits, aki az elsők között írta le Magyarországon Bergson nevét, a világháború közepén döbbenten ismeri fel, hogy az izgalmas időelmélet és a költőileg oly termékeny intuíciótan – ha akaratlanul is – értelemellenességével a háború világméretű értelmetlen iszonyatának eltűrését készítette elő. Ez pedig egy külön előny: a tűrés. Akkor is, ha agresszív, és nem tetszik. Akik szó nélkül tűrték a borzalmakat, azok sokkal könnyebben élték túl a háborút, mint a többiek. Nem arról van szó, hogy egyetértettek volna az eszmékkel, de nem is arról, hogy nagyon nem, és ennek hangot is adtak volna (mert akik így tettek, azokat a lehető leggyorsabban szó nélkül végezték ki), hanem egyszerűen arról, hogy szó nélkül tűrték a retteneteket. Természetesen féltek, de talán tudták, hogy ezzel mindenki így van a háború idején. És tűrtek, mert tudták, hogy mindkét másik szélsőséget nagyon csúnyán megbánnák előbb, vagy utóbb. És talán pont hogy ez tartotta életben őket.

Bergson 1941. január 4-én halt meg.