Hajnallétra

 

A Római Líra kezdete

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A római líra fejlődése a nagyobbrészt a fővároshoz köthető Kr. e. a II. században. Szinte létfontosságú szerepet játszott benne a „görögösödés”, amely a hódító háborúk során bontakozott ki. 753-ban megalapították Róma városát, majd egyesítették az itáliai-félsziget egyes részeit, s itt találkoztak a rómaiak a görögség kultúrájával, irodalmával. A hódító háborúk tehát nem csak politikai zsákmányokat eredményeztek, hanem olykor megfontolandó, filozófiai nézeteket produkáló, érzékenyebb lelkületű emberek érdeklődését kielégítő irodalom átvételét is. Az általuk megfogalmazott életfelfogást még ma is szívesen olvassuk, és egyes emberek gyakran vallásként is alkalmazzák. A „görögösödés” tehát nem csak egy pár évszázad alatt letűnő fénycsóva volt, hanem jelenünkre is igen jelentős hatást gyakorolt. A római irodalom nem görögül lendült fel, hanem hivatalos nyelve a latin volt.

A vallásos szertartásokon megjelenített műfaj a kardal, amely az egyik legfontosabb kezdetben. Istenekhez intézett, zenével és tánccal kísért, könyörgő versek voltak ezek, csoportos előadásokra szánt, társadalmi érdekeket szolgált. Kialakult az új költők mozgalma, más néven a neoterikusok feltűnése.

 

Legfontosabb neoterikus költőként kell megemlítenünk Caius Valerius Catullust, akinek életműve csaknem teljes egészében ránk maradt. Meglehetősen távol állt tőle a politika, a közélet. Életét a szerelem, az érzések tették egésszé. Műfajai a csipkelődésről híres epigrammák és a szerelmes versek, amelyket Clodiához intézett. Viszonzatlan szerelemnek volt a rabja, egész életében szerette Clodiát, akit verseiben Lesbiaként ismerhetünk meg. Az egyik leghíresebb epigrammája az „Odi et amo” magyarul „Gyűlölök és szeretek”:

 

Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem:

Így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

 

Ez egy Szabó Lőrinc fordítás, számomra ez a legkifejezőbb a többi fordítás közül. A címben egy paradoxon jelenik meg, amelynek két tagja látszólag kizárja egymást, és Catullus érzékeltetni akarja, hogy valójában mégis milyen közel állnak egymáshoz.

 

A Lesbia madárkája című versében újra megjelenik a szenvedés, a kínlódás:

 

„Kedvesem szemefénye, kis madárka,

Kit dédelget, kezében annyiszor tart”

 

„…édes játékkal veled így mulat, hiszem,

Hogy enyhet vár lobogó tüzére”

 

A kismadár szerepe Lesbia életében irigylésre méltó Catullus számára, ezt felfedezhetjük az alábbi idézésben:

 

„…bárcsak játszhatnék veled én is úgy,

akár ő és lelkem szomorú baját csitítanám.”

 

A következő sorokban meghal a madárka, amely nyilván nagyon megviseli Lesbiát, és a költő ezen kesereg. Szeretné, hogy ő maga olyan fontos legyen a lánynak, mint amilyen a madárka volt, s halála következtében ugyanúgy gyötörje a kín.

 

„Ugrált erre meg arra és csicsergett,

Énekelt, egyedül csak asszonyának.

Most sötét utakon megy arra, honnan,

Mondják: senkise térhet ujra vissza.”

 

Egy másik híres versében már nyíltan kimondja vágyát: Éljünk, Lesbia...

Köztudott volt, hogy Lesbia erkölcstelen életéről volt híres, amit az öregek nem néztek jó szemmel.

 

 

„Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,

És a mord öregek fecsegjenek csak”

 

A vers hangulata alapjában vidám hangvételű, s alig fedezzük fel benne a szerelem viszonzatlanságát. Ám két sor erejéig Catullus is eljátszik a halál gondolatával:

 

„…Egyszer tűnik a kurta fény szemünkből

S álmunkból sosem ébredünk utána.”

 

Láthatjuk, hogy alább megjelent a türelmetlen fokozás, amely egyre csak sürgeti a szerelem beteljesülését:

 

„Adj hát csókot ezerszer és ha adtál,

Adj még százszor, utána ezret adj és

százat s újra csak ezret, újra százat.”

 

Ám a szerelem sosem valósult meg és nem teljesült be. Egy krónikából tudjuk, hogy fiatalon halt meg, harmincéves korában.

 

Publius Vergilius Maro Észak-Itáliában született egy kisbirtokos család sarjaként. Kezdetben jómódban éltek, de a polgárháború során elkobozták földjeiket. A család azonban kitartóan taníttatta Vergiliust. Politikusnak szánták, de a fiú érdektelen volt benne, őt a művészet és a kultúra bilincselte le. Nagy tehetségét Maecenas fedezte fel, aki támogatta további útján is.

Kesőbb udvari költő lett Augustus udvarában, ami nagy kitüntetésnek számított.

Ő is neurotikus költő volt, és egy híres epikus műve maradt fent, az Aeneis című eposz, amelyet a Homérosz által írt Odüsszeiához hasonlítanak. Tizenkét énekből áll, az első hat ének a bolyongásról szólt, a másik hat pedig az új haza kereséséről. Egész életében dolgozott ezen a művön, mégsem sikerült befejeznie. Kérése volt, hogy halála után semmisítsék meg, ám kérését nem teljesítették. Vergilius honosította meg az ecloga műfaját, amely a görög Theokritosz képviselt. Theokritosz az idillt fogalmazta meg, Vergilius eclogáiban már az idill hiánya a kiemelkedő. Radnóti Miklós fordította őket, aki maga is szintén alkotott. Bár Vergilius nem volt érdekelt a politikában, eclogáiban már megjelenik. Az egyik leghíresebb a IV. ecloga, amely egy Új Kor eljövetelét hirdeti. Sokan az említett, születendő gyermeket Jézussal azonosítják. Invokációval indul, és három nagy részre osztjuk ezt a művet. Az első, maga a hirdetés:

 

 

„…csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor

Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre…”

 

A második az, hogy az Új Kortól mit várnak; gazdagságot, bőséget, s ezt számos metaforával és természeti képpel fejezi ki:

 

„Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,

S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.

Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.”

 

A harmadik személyesebb, buzdító hangvételű:

 

„Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!

Hosszú élet után bár addig tartana bennem

A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még…”

 

A IX. ecloga már párbeszédes. Két pásztor beszélgetésének vagyunk a tanúi. Lycidas és Moeris értenek a költészethez, és békére vágynak. Mivel a polgárháború folyik, sok embertől jogtalanul elvették a földjüket, így szebb időket várnak. A két pásztor várja Menalcast, a költőt, akiben Vergilius feltehetően önmagát fogalmazta meg, akitől várják a segítséget.

 

„…verseivel néktek megvédte Menalcas a földet.”

 

Ám ahol háború van, ott a kultúra mindig elenyészett, s hiába is várnak segítséget bármely költőtől, mert ’Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák’:

 

„Hallhattad, hire járt Lycidas, de tudod, hogy a versek

Oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak,

Mint a sasűzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék.”

 

Ismertebb műve még a Georgica című eposz-tanköltemény, amely négy részből áll. Első a gyümölcstermesztés, második a szőlőtermesztés, harmadik az állattenyésztés, a negyedik pedig a méhészet.

 

 

Quintus Horatius Flaccus egy Dél-Itálliai kisvárosban született szegény családban, rossz körülmények között. Édesapja nagy gondot fordított a műveltetésére, és a költő sohasem titkolta származását, mert büszke volt rá.

Több műfajban alkotott, említendő ezek közül az epodusok (magyarul hozzáéneklés), amely különböző hangvételű, lehet kétségbeesett, csipkelődő.

A szatíra tipikus római műfaj, nem görög mintára épült. Hangvétele gúnyos, társadalmi hibák kiélezésére szolgál, és gyakran a problémák orvoslására is megfelelő. Az episztola, más néven költői levél családhoz, barátokhoz, költőtársakhoz íródott. Hangvétele lehet közvetlen, filozofikus, csúfolódó, társalkodó, merengő. Horatius legkedveltebb műfaja a carmen, azaz óda. Ezekből négy könyvet írt.

Költészete halhatatlan, a nevéhez fűződik a görög irodalom meghonosítása Rómában. A „Melpomenéhez” című ódájával fejezi ezt ki, és költészetének jelentőségét foglalja össze.

„Áll ércnél maradandóbb művem, emelkedett

Emlékem, s magasabb, mint a királyi sír…”

 

„…én  zengtem először, én lentről-jött

S meredek csúcsra jutott, görög verset

Római lant húrjain.”

 

A „Thaliarchushoz” című óda már a „Carpe diem!”-re buzdítja az olvasót. Az első versszak tájleírással kezdődik, jellemzi a hideg, fagyos és üres vidéket. S ha ez valakiben hangulatot rombolna, akkor a vers továbbolvasása után jobb kedve kerekedhet: hiszen bár a tél zord, mégis okozhat benne örömöt:

 

„Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,

Fűts jó keményen! S hozd ide kétfülű

Kancsódat és tölts bőkezűbben,

Óh Thaliarchus, a legjavából!”

 

„…ne vesd meg, ne kerüld, barátom,

A szerelem gyönyörét s a táncot

Míg rá nem őszül ifju fejedre a

mogorva vénség!”

 

Tehát, egy nagyon fontos tanácsot ad, azt, hogy használjuk ki az élet adta gyönyöröket, amíg még lehet, hiszen a fiatalság múlandó.

A „Licinius Murenához” című vers az arany középutat mutatja be. Ne sanyargasd magad, s ne is kényeztesd:

 

„Akinek szívében arany közép tart

súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant

Putri szennye, nem nyomorítja bántó

Udvari pompa”

 

S ha a sors mégis jól alakul, tudni kell bánni a kedvező történésekkel is:

 

„Viszont, okosan, magad vond össze,

hogyha kedvez a szél, tulontúl büszke

vitorlád.”

 

 

Láthatjuk tehát, hogy igazi művészettel állunk szemben, hogyha a római irodalomra tekintünk. Nem csak tiszta lírai képekkel és irodalmi motívumokkal lehetünk megelégedve, hanem az élettani mondanivalójával, érzékletességével is. Catullus érzékenysége, Vergilius reményteli gondolkodása és Horatius büszkesége egyaránt óvatosságra inthet az élet viharaival szemben: Nem csupán arra kell figyelnünk, hogy őszintén szeressünk, hanem annak módjára is: használjuk ki azt a pillanatot, amelyben lehetőségünk nyílik rá, és ne ragaszkodjunk azon szélsőségekhez, amelyek önmagukon kívül nem hagynak választást. S ami a legfontosabb, és itt most Horatius szavaival élnék:

 

 

 

„Szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az idő

hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:

élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.”